India – Ősrégi és lomha, változatosságával, szépségével, elbűvöli az utazót.

Ide vissza kell jönni – dobban meg a szívünk, mikor a gép felemelkedik, és „röpke” kilenc óra alatt visszaszállít minket a szürke őszi napokba. „Ide visszatérünk…” fogadkozunk, és nem akarjuk elfelejteni a lélegzetelállító szépségű Tádzs Mahalt, a spirituális izzású szánalmas szegénységet, a szentek szellemét, melyeket a földi ­szenny fed el. India felfokozza és magával ragadja az érzékeket, szuggesztív képekkel, hangokkal, szagokkal, kényezteti és sanyargatja az utazót. Felkavaró és aggasztó, inspiráló és felemelő. Aki Indiába látogat, élményekkel gazdagon tér haza, és akár szerette az országot, akár nem, más ember lesz, mint amilyen eddig volt.

Itt semmi sem az, aminek látszik. A legsilányabbnak tűnő épület drágakövekkel kirakott belső falakat rejthet. A bő pamutnadrágos férfi lehet közhivatalnok, tejesember, vagy kabinetminiszter. Ez az az ország, ahol tiszta selymet szőnek, de jobban szeretik a nejlont, mert az olcsóbb. A hinduizmusban a becsületes pénzszerzés szent kötelesség, ugyanakkor a sikeres üzletemberek könnyű szívvel hagyják maguk mögött a világi javakat, hogy vándorló sadhukká, szent emberekké legyenek.

Mindez együttesen jellemzi Indiát, az ezerfejű kígyót, amely ősrégi és lomha, végtelenül ellenálló és hallhatatlan. Itt az irigység fogalma ismeretlen. Az itt élő embereknél a kedvesség belülről fakad, hisznek a karmában, a halál más jelentőséggel bíró dolog, mint a keresztényeknél – halálukkal nem szakad meg a körforgás, viszont aki életében sok rosszat cselekszik, halála után a lelke, egy állat képében születik újjá.

India három leglátogatottabb és legcsodálatosabb városát legjobb volna léghajóval megközelíteni, de nekünk a körutazásunk szállítóeszköze az autóbusz, amellyel bebarangoljuk Delhit, India fővárosát, Agrát, a Tádzs Mahal városát, valamint Jaipurt, Raisthan fővárosát. India területe egy óriási háromszög alakú ország a Himalája vonulatairól az Indiai-óceánig nyúlik. Pakisztánnal, Kínával, Nepállal, Butánnal, Bangladessel, Mianmarral, és Srí Lankával határos. A világ hetedik legnagyobb és a második legnépesebb országa.

A Tádzs Mahal minaretjein megcsillanó első hajnali fény minden róla készült kép és róla írt szó szépségét felülmúlja. Még ha a turisták hada lepi is el, a síremlék a világ egyik legszebb és legromantikusabb építménye. A kapuból elénk táruló látvány megkapó, majd ahogy közeledünk, úgy tűnik az épület egyre hatalmasabb, lenyűgözőbb, hangulata pedig változik a fényviszonyokkal.

Ha tehetjük, jöjjünk vissza különböző napszakokban, különösen varázslatos a látvány hajnalban vagy alkonyatkor. Mumtaz Mahal (a palota Kiválasztottja névvel) Jahan sah kedvenc feleségét, Arjumand Banut illették. 1631-ben, 39 éves korában, 14-ik gyermeke világrahozatala közben halt meg; 17 évig volt az uralkodó felesége. A gyásztól sújtott férje elhatározta, hogy tökéletes mauzóleumot épít neki. Húszezer munkás dolgozott közel 22 évig a feladaton, köztük a neves perzsa építész, Isa Khan.

Az élet legfőbb színtere az utca, minden kint zajlik, mindenki szeme láttára. Eltekintve a kiemelkedően tehetős családok palotáitól, az átlagos falusi vagy városi lakosok „szűkösen” élnek. Az emberek közösségekben dolgoznak, ami nem egyszerűen egy munkahelyi közösség, hiszen sokkal több szál kapcsolja őket össze.

A munkával nem sietnek, mégis minden elkészül. Gyakran látunk embereket ételhordóval: viszik az ennivalót valahonnan valakinek. A gondoskodást, az együttműködést éreztem ebben, azt hogy az emberek tartoznak valahova. Ezt nagyon furcsa európai szemmel látni, hiszen mi idehaza arra törekszünk, hogy egyénileg legyünk sikeresek.

Ők úgy tartják együttműködni több, mint versenyezni egymással. Használati tárgyakból nem halmoznak fel sokat, de az imasarok a legszegényebb putriban is megtalálható. A por, a betegségek és a szegénység sokkolóan hathat arra, aki először jár itt. Mindezek egy olyan társadalom elkerülhetetlen tünetei, amely nem tud mit kezdeni a népességrobbanással. Fogadjuk el a tényt, hogy időnk nagy részét megzabolázatlan káoszban kell töltenünk. Kíváncsi tömegek bámulnak ránk programunk során, ahányszor megállunk portékájukat kínálók hada „támad” meg bennünket.

Forrás:HBN–Becsi Etelka